14.rész

Haha, újra itt!! :D Nagyon-nagyon sajnálom, hogy nem volt mostanában új rész, de kérlek titeket nézzétek el nekem, nagyon sok tanulni valóm van. DE, ha vége ennek a rémálomnak, ígérem minden nap teszek fel új részt. :D persze, ha minden jó megy :D Nem lett valami túl hosszú, de pedig úgy igyekeztem, de remélem tetszik és megbocsájtotok :D Jó olvasást! Még egyszer, sorry, hogy rövid. 

Suga

Megtaláltam, pontosan előttem állt, az a lány kit mindenhol kerestem, kiért bejárnám az egész világot. Arca ugyan oly szép, mint mikor találkoztam vele, alakja tökéletes, maga volt a tökély. Teljesen megbabonázott, de mégis… mégis valamiért más. Nem mosolyog, nem néz rám azokkal a gyönyörű szempárokkal, ajka nem mondja ki nevem. Túl komoly, túl magabiztos, túl tökéletes. Mintha teljesen más ember lenne. Létezik e világon ugyan olyan kinézetű ember, kinek teljesen más a személyiségük? Nem hittem benne, de itt állt előttem. Kezét összefonva mellkasa előtt méregetett. Mintha szellemet látna, pedig nem én voltam az ki rátalált, mert én hiába kerestem, sehol sem találtam, kezdtem feladni a reményt, de ma rám talált, hát nem képzelődtem. Tettem felé egy lépést, nem mozdult, helyette engem nézet.
- Emlékszik rám? Én voltam az kit az egyik nap megmentet.
- Tudom ki ön, emlékszem, még jó a memóriám. – Olyan rideg, a hangja arról árulkodik, hogy várt erre a találkozásra.
- Nem ülnénk le egy csésze teára esetleg? Lenne kérdésem ön felé. – Mivel nem ellenkezett, így a legközelebbi kávézónál megálltunk. Mind ketten helyet foglaltunk, majd mikor felvették rendelésünket belekezdtem mondandómba. – Tudod… nagyon hasonlítasz az egyik barátomra.
- A szerelmedet?
- Igen, hát igen, rá, sőt… ugyan olyan vagy, csak mégis másabb. De ő… halott.
- Ohh, ez szörnyű, pedig úgy megismertem volna. Hiszen ha tényleg igaz, akkor lehetséges, hogy ő… talán az ikertestvérem. – Mond valamit, de ha jól tudom, akkor Gyuri-nak meghaltak a szülei és nevelőszülőknél él.
- Nem hinném, soha sem említette, hogy lenne testvére. Mellesleg… mindegy. Csak olyan fura az egész, soha sem hittem volna, hogy vannak hasonmások.
- Nem vagyok hasonmás, élő ember vagyok. Mi a neve?
- Suga, csak simán hívjon így, akkor maga Sara… igazam van? – Kecses mozdulattal nyúlt a pohár vízért, majd felém pillantott.
- Igen, látom megjegyezte. De csak a barátaim hívnak így. Hogyan halt meg a barátnője?
- Balesetben, de nem akarok róla beszélni.
- Megértem, az én barátom is meghalt… megölték. Még arra is emlékszem, hogy milyen volt, ahogy a saját vérében fürdőt.
- Öngyilkos lett?
- Nem, megölték… valaki, akit nagyon-nagyon jól ismerek, és nagyon közel van hozzám, arra várok, hogy lecsaphassak rá. – Elgondolkoztam, talán itt nem csupán a sors játszadozik, hanem oka van mindennek. – De hagyjuk, a sorsunk nagyon kegyetlen, hasonlítunk… ez tetszik, végre valaki kinek elmondhatom a félelmeimet és bánataimat. Esetleg… nem találkozunk ma este? – Nem gondolkoztam, egyből rávágtam az igent, rá kell jönnöm, hogy lehetséges ekkora hasonlóság.

Folyamatosan az órámat bögyöltem, a találka után haza mentem, hogy felkészüljek az estire. De a nap nagyon lassan ment el, fogalmam sincs mit kellene csinálnom, hogy hamar elmenjen az idő. Az ágyon feküdve újra eszembe jutott Gyuri, még mindig iszonyatosan hiányzik. De biztos vagyok benne, hogy a halála nem volt hiába való. Ki kell derítenem, hogy mi is történt valójába. A gondolkodásomat a kopogás törte meg, majd J-Hope lépet be az ajtón, kezében hatalmas tál sütemény.
- Hali, a kedvenced, csak neked, csak ma. – Letette mellém az ágyra, majd mellém feküdt, majd kivett egyet és falni kezdte.
- Nem nekem csináltad, az előbb ezt mondtad, akkor miért eszel belőle.
- Mert? Én csináltam? Baj? Ha nem kell. megeszem az egészet.
- Kell, köszi. – J-Hope vizsgálni kezdte arcomat, majd teli szájjal kezdet el nekem énekelni. Nagyon utálom mikor valaki teli szájjal beszél hozzám, vagy ha csak csámcsog, már az is irritál. J-Hope volt az ki mindig felvidított, ha baj volt. Mindig számíthattunk rá, olyan mint a házi asszony. – Befejeznéd? Szörnyű.
- Tudom, ezért éneklem. Nah, neves már egy kicsit. Nah… naaah.
- Ne vinnyogj, így is elegem van az egész szar életemből. Mintha nem lennének szabályok, pedig vannak, de akkor miért nem tudom őket betartani? – J-Hope értetlenül nézet.
- Miről beszélsz? – Vakarni kezdte fejét, majd tovább ette a sütiket. – Nekem vannak szabályaim… az első: mindig igazam van. A második: ha mégsem így lenne, kövesd az első szabályt. – Sikerült elérnie, hogy mosolyogjak, és ennek nagyon hálás voltam. – Mosolyogtál… chch azért a nagy Suga is meg tud néha inogni.
- Kösz haver, boldog vagyok, hogy ilyen barátaim vannak.
- A sors választja a rokonaidat, de a barátaidat te választod. – Szívemre mutatott, majd magamra hagyott. Mindig szeretet drámába illően távozni. Nem is ő lenne.

Ahogy eljött az est, öltönyre cseréltem le a hétköznapi szerelésemet, mit feldobtam egy egyszerű parfümmel. Belőttem hajam, majd mikor végleg kész voltam megmértem magam a tükörbe. Nagyon rég volt, hogy így készültem volna valahová. Tényleg elcsesztem az életem a siránkozással, a sebeim nyalogatásával. Ideje lesz felnőni, úgy viselkedni mint egy felnőtt férfi. Mély levegőt vettem, majd elindultam újra a nagyvárosnak. Amikor megérkeztem a helyszínre, ő már ott várt piros miniszoknyájában. Haja kiengedve volt, mi csupasz vállán lógót. Sminkje enyhe volt, de még is feldobta arcát. Ahogy meglátott elmosolyogta magát és intett, helyet foglaltam, majd kellően köszöntöttem.
- Sokat vártál rám? – Órájára nézet, majd vissza rám.
- Nem sokat, bár… általában a nők szoktak késni. De elnézem ma, mert nagyon jó kedvem van. Rendeljünk. – Intett a pincérnek, majd felolvasta az ételeket-miket kért, majd rendelt a legjobb vörösborból. Biztos voltam benne, hogy gazdag család sarja, hiszen a viselkedése mindent elárult. A mozgása kifinomult volt, vigyázott minden egyes mozdulatára, mintha attól félne, hogy az emberek megszólják. Vékony, hosszú ujjaival kecsesen túrt hajába. Maga volt a tökély, de mégis van benne valami különleges. Valami, ami aggaszt. – Miért néz így rám?
- Ohh, sajnálom, de maga nagyon szép.
- Biztos az vagyok, ha ugyan olyan vagyok mint a volt szerelme. Gondolom, csak is ezért jött el ma velem. – A bort mit éppen ittam, ezek hallatán félrenyeltem és hangosan kezdtem el köhögni. – Eltaláltam, nyugodjon meg… nem vagyok mérges. Sőt boldog vagyok, hogy találkoztunk. – Letettem a poharat az asztalra, ekkor kihozták az ételt-mit rendeltünk. Azt kell mondjam, egy dolog miatt nem szeretek ilyen luxus éttermekbe járni. Az ételt maga nagyon finom, és a tálalás is tökéletes, de egy magam fajtának a fél fogára sem elég, és ezért elkérnek egy átlagember havi fizetését.

Ahogy végeztünk, üres hassal, de boldogan indultunk el, mivel nem volt kedve kocsikázni, így sétálni mentünk, nagyon hasonlít az utóbbi sétámra Gyuri-val. Az út csendes volt, kellemes az idő, és a parkban minden túl csendes. Leültünk egy padra, majd az emberek kezdtük el nézni.
- Suga… kérdezhetek valamit tőled?
- Persze. – Szorosabban fogta magán a kabátját, majd felém nézet,
- Hiszel… a szellemekben? – Miért jön mindenki ezzel mostanában? Gyuri is folyton ezzel nyaggatott.
- Kezdek, de nem a szellemekben, hanem a fenti erőkben. Valamiért úgy érzem, játszadoznak velem. Miért? – Nem válaszolt, helyette kezét arcomra rakta.
- Túl tökéletes vagy… túl nagyravágyó, és túl önző. – Fogalmam sincs miről beszél, de úgy érzem mintha kijátszott volna, ekkor hirtelen valami nagy ütés érte fejem, mitől minden elsötétült.