Hiány
Suga
Rohanva szaladtam, hittem abban, hogy elérem, hogy sikerül megmentenem. Éreztél már ekkora félelmet, olyan mintha ezer szilánkot véstek volna szívedbe, és attól a naptól rettegnél, mikor utoljára pillantod meg a fényt. Hát ez az érzés még annál is rosszabb, ha nekem kellene elmennem önkéntesen dalolnék, de az, hogy valaki olyat veszítsek el kit az életemnél is jobban féltek megőrjít, az adrenalin pedig az egekbe szökik. Minden mit addig észleltél tovaszáll, nem érzékeled a külvilágot, a szíved dobogásán kívül semmit sem hallasz, minden tiszta néma csend. Karomat kinyújtva ragadtam meg övét, éreztem a fájdalmat ami a hirtelen nagy súlytól keletkezet.
- Gyuri… MEGÖRÜLTÉL? MI ÜTÖTT BELÉD? – Felnézet rám, arcán rémület ült ki, láttam rajta, hogy fogalma sincs mi történik vele.
- Suga… én… emlékszem… mindenre emlékszem.
- Oké-oké… megölhetsz, de előbb felhúzlak. - Megpróbáltam felhúzni, de olyan mintha valaki akadályozna. Hiába erőlködtem, csak nekem fájt jobban. A félelem egyre jobban kezdet eluralkodni rajtam, nem engedem, hogy meghaljon, képes vagyok rá.
- Suga… mögötted… ott van, VIGYÁZ. – Nem értem kiről beszél, de abban a percben valami éles vágódót kezemnek mitől meleg vér folyt le karomon, Gyuri arcára. Mégis mi a franc volt ez? A fájdalom miatt egyre nehezebben tartottam őt, és a vér a súly miatt egyre jobban folyt. Mitől a kezünk csúszni kezdet.
- Nem engedlek el… meg foglak menteni… VALAKI SEGÍTSEN.
- Hiába minden… úgy is megöl egyszer… akkor legalább te élj. – Ahogy kimondtam volna, elengedte kezem, így még nehezebb volt őt tartanom, egyre jobban csúszott ki kezem közül.
- Fogd meg a kezem, gyerünk, képes vagyok rá… fogd meg. – Láttam az előtörő könnyeit, az agyam tudja, hogy éppen mi történik, de a szívem képtelen felfogni. Nem engedem el ilyen könnyen. – Ha miattam van ne tedd, esküszöm, hogy ha kell feladom magam, de kérlek… fogd meg a kezem.
- Nem… nekem, meg kell halnom. – Egyre szorosabban fogtam, de mind hiába, ahogy a vér egyre jobban eláztatja kezem, ő annál jobban csúszik. Mintha valaki lelassította volna az időt. – Suga, mindent… megbocsátok. – Ahogy kimondta a kezünk szétvált, hiába nyúltam utána, nagy sebességgel zuhant le a vízbe. Mikor teljesen elmerült nagy nehezen jutott el tudatomig, hogy mi történt. Elkiabáltam magam, ordítottam, ahogy csak kifért.
- NEM, NEEEM… NEEEEM, GYURIIIIII. – Egyik lábamat átdobtam a korlát felet, de akkor egy idegen férfi szaladt hozzám, majd leszedet. Megpróbáltam ellökni, de akkor egyre többen jöttek lefogni. Hiába kiáltottam rájuk, hogy engedjenek, annál szorosabban fogtak. A könnyel ásztatot szemeim miatt homályosan láttam, égtek a sok könny miatt, torkomban bent szorult még a hang is, olyan mintha nem kapnék levegőt. Testem elgyengült, a földre rogytam.
Nem tudom mióta ülök egymagam a földön, de a távolban ezernyi sziréna hangja töltötte be a környéket. Az emberek kíváncsiskodva jöttek egyre közelebb, majd a távolban látszódót a napfelkelte. Könnyeim az arcomra száradtak, piszkosnak és mocskosnak éreztem magam. Nincs erőm, képtelen vagyok felállni, képtelen vagyok mindenre. Elvesztettem, nincs többé… újra magányos vagyok, újra elment. Könnyeim újra utat törtek, mind hiába, nem tudok ilyen helyzetben férfinak mutatni magam. Éreztem, ahogy egy kéz nehezedet a vállamra, Jin volt az ki letérdelt elém.
- Mikor hallottam mi történt, rohanva szaladtam ide, ahogy a többiek is. Jól vagy?
- Hogy lehetnék jól? Úgy nézek ki MINT AKI ÉPPEN REPDES AZ ÖRÖMTŐL? JIN MEGHALT… NINCS TÖBBÉÉ… ÉN ÖLTEM MEG.
- ELÉG. Te nem… te nem öltél meg senkit, kapd össze magad. Nem te vagy a hibás, te próbáltad megmenteni.
- Hyung… én… most legszívesebben megölném magam… tudod mit mondott utoljára… - megragadtam kabátját – azt mondta, hogy megbocsájt, miért… miért bocsájt meg? MIÉRT? – Jin baráti ölelésbe invitált, majd újra sírni kezdtem mint egy gyerek ki éppen elvesztette a cukorkáját.
- Semmi baj, még mindig keresik, még van esély… nincs még meg a holttest, lehet, hogy él még. – Erősen ellöktem, majd felálltam.
- Ne néz hülyének. Több órája keresik, egy ember, fél percig se bírja a víz alatt. Nem hogy több órán keresztül… ezt egy fogyatékos sem veszi be. – Egy rendőr jött felém, majd kezemre bilincset helyezett.
- Sajnálom, lehet, hogy nem maga a hibás, de ki kell így is hallgatnom. Kérem, jöjjön velem. – Nem mondtam semmit, már tudom a dörgést, nem egyszer volt rendőrökkel ügyem.
Ahogy megérkeztünk egyből kihallgattak. Vajon mostanra megtalálták a testét? Vajon sokat szenvedett? Nekem is le kellett volna ugranom, nekem kellet volna meghalnom. Egy rendőr jött be, ki biztos nyomozó lehet, levette rólam a bilincset, majd helyet foglalt előttem.
- Maga… nagyon sokszor járt már itt, emlékszik rám? Ha nem hát nem. Maga is ott volt a helyszínen.
- Igen, ott voltam, randink volt… majd hirtelen… ne, nem tudom mi történt.
- Oké, randin voltatok, mikor találkoztak, mióta ismeri?
- Tegnap találkoztunk, és ez volt az első randink. Minden simán ment, majd hirtelen kiáltani kezdet el elfutott, először azt hittem előlem menekül, majd utána szaladtam, akkor már a hídon állt. Sikerült megragadnom a kezét, még… fogtam.
- Értem… szóval… hirtelen ott állt a hídon, tök egyedül… és leugrott, maga pedig megragadta, hogy kerül a seb a kezére?
- Tudom, hogy hülyén hangzik, de ez az igazság, a seb… nah látja, ez jó kérdés. Nem tudom… hirtelen valaki nekem csapot valamit.
- Nagyon igyekszik azt a látszatot kelteni, hogy csak tegnap találkoztak. De amit kint a helyszínen láttam az valamivel más volt. Egy ember nem képes egy nap alatt ennyire beleszeretni valakibe. Maga… már korábban is ismerte, igazam van? Csak nem ő is megcsalta, mint a másik hölgy, kit megölt? – Kezem ökölbe szorult, nyugodj le Suga, nem törhetsz meg, most nem.
- Nem, tegnap találkoztam vele… érti? Nem fűz semmilyen kapcsolat felé. Csak… sajnálom. – Jegyzetelni kezdet a füzetébe, csak legyen már vége, nagyon jól ismerem ezt a pasast, ő ültetett le a rácsok mögé. De most nem mutathatom ki az érzéseimet, mert akkor lebuktam.
- Szóval nem maga volt? Tudja… egy ember sem volt ott, csak maga… majd hirtelen utána akart ugrani? Miért is?
- Meg akartam menteni.
- Tudja, hogy milyen kibaszott magasról zuhant le? A nagy csapódás miatt még egy emberi agy is összepréselődik. Maga pedig csak úgy leugrott volna érzések nélkül? A halálba? Az a nő már akkor hallott volt… mikor nekicsapódót a vízfalnak. Nem fulladt meg… hanem szétpréselődőt. – Ki akar cseszni velem, azt akarja, hogy ezekre a szavakra kitörjön belőlem a fenevad, de nem fogok, nem fogom elárulni magam, mert nem én öltem meg, és nem is ez a gond, hanem az, hogy azt hiszi én voltam az elrablója. Nem látszik okosnak ez az ember, de a nyomozok közül ő a legokosabb kit ismerek, olyan dolgokhoz folyamodik, hogy a vádlott egyből beismerje bűneit. Előre dőltem, hogy pontosan szemébe tudjak nézni.
- Nem. Én. Voltam. Elégedett?
- Hmm, tudja miért gyanakszom magára? Mert maga az ki egy gyilkosság miatt egy évet ült csak a börtönbe, de tudja… a pénz néha nem sokat ér. És tudom jól, hogy maga volt az ki elrabolta, már akkor gyanakodtam magára mikor találkoztam a drága barátoddal. Jin… ja az a neve. Mikor rákérdeztem… az arca mindent elárult. De mivel nem volt parancsom a ház átkutatására, így nem tehettem semmit, de most, hogy felbukkant mellette, mindent elárult. Tudom, hogy igazam van, nem bírja elviselni, ha valaki más nyúl a dolgaihoz. – Mérgesen csaptam az asztalra, majd felálltam.
- Nem tudom miről beszél, de az ember váltózik, nem én voltam… nem öltem meg. És most… távozok.
Ahogy hazaértem a fiúk mind nagy szemekkel meredtek rám, csak Jin és Monster nem voltak itthon, kérdésekkel dobáltak, de én csak ellöktem őket az útból. Bezárkóztam a szobámba. Senkihez sem volt kedvem, nincs semmi erőm, végleg elhagyott minden. Ledőltem az ágyra, hol még mindig lehetett érezni Gyuri kellemes illatát. Minden eszembe jutott. Mitől újra sírni kezdtem. Fejemet párnámba fúrtam, mert nem akartam, hogy a fiúk meghallják. Egyre hangosabban zokogtam, nem bírtam abbahagyni. Olyan mintha valaki elvarázsolt volna, csak folyt és folyt. A gondolat, hogy Gyuri egy perce is enyém lehetett elboldogított. Soha sem fogok szerelmes lenni, egyszer már megfogadtam, de most… tényleg megfogadom. De miért ugrott le? Miért? Mikor odaértem olyan volt mint aki azt sem tudja hol van. Talán az emlékek miatt? Miért kellett elmenned? Miért nem lehettél az enyém? Mérgemben a falnak csaptam a párnákat, majd minden mi utamba volt lesöpörtem, a szobám a végére olyan volt mintha kiraboltak volna. Az üvegek összetörve feküdtek a földön, miből kifolyt a benne lévő tartalom. A székeke szanaszét heverésztek, míg a plüssállat gyűjtemény teljesen tönkre ment. Leültem a földre, teljesen elment minden erőm és kedvem. Fejemet térdemre hajtottam, már most hiányzol.
Nem tudom mióta ülök egymagam a földön, de a távolban ezernyi sziréna hangja töltötte be a környéket. Az emberek kíváncsiskodva jöttek egyre közelebb, majd a távolban látszódót a napfelkelte. Könnyeim az arcomra száradtak, piszkosnak és mocskosnak éreztem magam. Nincs erőm, képtelen vagyok felállni, képtelen vagyok mindenre. Elvesztettem, nincs többé… újra magányos vagyok, újra elment. Könnyeim újra utat törtek, mind hiába, nem tudok ilyen helyzetben férfinak mutatni magam. Éreztem, ahogy egy kéz nehezedet a vállamra, Jin volt az ki letérdelt elém.
- Mikor hallottam mi történt, rohanva szaladtam ide, ahogy a többiek is. Jól vagy?
- Hogy lehetnék jól? Úgy nézek ki MINT AKI ÉPPEN REPDES AZ ÖRÖMTŐL? JIN MEGHALT… NINCS TÖBBÉÉ… ÉN ÖLTEM MEG.
- ELÉG. Te nem… te nem öltél meg senkit, kapd össze magad. Nem te vagy a hibás, te próbáltad megmenteni.
- Hyung… én… most legszívesebben megölném magam… tudod mit mondott utoljára… - megragadtam kabátját – azt mondta, hogy megbocsájt, miért… miért bocsájt meg? MIÉRT? – Jin baráti ölelésbe invitált, majd újra sírni kezdtem mint egy gyerek ki éppen elvesztette a cukorkáját.
- Semmi baj, még mindig keresik, még van esély… nincs még meg a holttest, lehet, hogy él még. – Erősen ellöktem, majd felálltam.
- Ne néz hülyének. Több órája keresik, egy ember, fél percig se bírja a víz alatt. Nem hogy több órán keresztül… ezt egy fogyatékos sem veszi be. – Egy rendőr jött felém, majd kezemre bilincset helyezett.
- Sajnálom, lehet, hogy nem maga a hibás, de ki kell így is hallgatnom. Kérem, jöjjön velem. – Nem mondtam semmit, már tudom a dörgést, nem egyszer volt rendőrökkel ügyem.
Ahogy megérkeztünk egyből kihallgattak. Vajon mostanra megtalálták a testét? Vajon sokat szenvedett? Nekem is le kellett volna ugranom, nekem kellet volna meghalnom. Egy rendőr jött be, ki biztos nyomozó lehet, levette rólam a bilincset, majd helyet foglalt előttem.
- Maga… nagyon sokszor járt már itt, emlékszik rám? Ha nem hát nem. Maga is ott volt a helyszínen.
- Igen, ott voltam, randink volt… majd hirtelen… ne, nem tudom mi történt.
- Oké, randin voltatok, mikor találkoztak, mióta ismeri?
- Tegnap találkoztunk, és ez volt az első randink. Minden simán ment, majd hirtelen kiáltani kezdet el elfutott, először azt hittem előlem menekül, majd utána szaladtam, akkor már a hídon állt. Sikerült megragadnom a kezét, még… fogtam.
- Értem… szóval… hirtelen ott állt a hídon, tök egyedül… és leugrott, maga pedig megragadta, hogy kerül a seb a kezére?
- Tudom, hogy hülyén hangzik, de ez az igazság, a seb… nah látja, ez jó kérdés. Nem tudom… hirtelen valaki nekem csapot valamit.
- Nagyon igyekszik azt a látszatot kelteni, hogy csak tegnap találkoztak. De amit kint a helyszínen láttam az valamivel más volt. Egy ember nem képes egy nap alatt ennyire beleszeretni valakibe. Maga… már korábban is ismerte, igazam van? Csak nem ő is megcsalta, mint a másik hölgy, kit megölt? – Kezem ökölbe szorult, nyugodj le Suga, nem törhetsz meg, most nem.
- Nem, tegnap találkoztam vele… érti? Nem fűz semmilyen kapcsolat felé. Csak… sajnálom. – Jegyzetelni kezdet a füzetébe, csak legyen már vége, nagyon jól ismerem ezt a pasast, ő ültetett le a rácsok mögé. De most nem mutathatom ki az érzéseimet, mert akkor lebuktam.
- Szóval nem maga volt? Tudja… egy ember sem volt ott, csak maga… majd hirtelen utána akart ugrani? Miért is?
- Meg akartam menteni.
- Tudja, hogy milyen kibaszott magasról zuhant le? A nagy csapódás miatt még egy emberi agy is összepréselődik. Maga pedig csak úgy leugrott volna érzések nélkül? A halálba? Az a nő már akkor hallott volt… mikor nekicsapódót a vízfalnak. Nem fulladt meg… hanem szétpréselődőt. – Ki akar cseszni velem, azt akarja, hogy ezekre a szavakra kitörjön belőlem a fenevad, de nem fogok, nem fogom elárulni magam, mert nem én öltem meg, és nem is ez a gond, hanem az, hogy azt hiszi én voltam az elrablója. Nem látszik okosnak ez az ember, de a nyomozok közül ő a legokosabb kit ismerek, olyan dolgokhoz folyamodik, hogy a vádlott egyből beismerje bűneit. Előre dőltem, hogy pontosan szemébe tudjak nézni.
- Nem. Én. Voltam. Elégedett?
- Hmm, tudja miért gyanakszom magára? Mert maga az ki egy gyilkosság miatt egy évet ült csak a börtönbe, de tudja… a pénz néha nem sokat ér. És tudom jól, hogy maga volt az ki elrabolta, már akkor gyanakodtam magára mikor találkoztam a drága barátoddal. Jin… ja az a neve. Mikor rákérdeztem… az arca mindent elárult. De mivel nem volt parancsom a ház átkutatására, így nem tehettem semmit, de most, hogy felbukkant mellette, mindent elárult. Tudom, hogy igazam van, nem bírja elviselni, ha valaki más nyúl a dolgaihoz. – Mérgesen csaptam az asztalra, majd felálltam.
- Nem tudom miről beszél, de az ember váltózik, nem én voltam… nem öltem meg. És most… távozok.
Ahogy hazaértem a fiúk mind nagy szemekkel meredtek rám, csak Jin és Monster nem voltak itthon, kérdésekkel dobáltak, de én csak ellöktem őket az útból. Bezárkóztam a szobámba. Senkihez sem volt kedvem, nincs semmi erőm, végleg elhagyott minden. Ledőltem az ágyra, hol még mindig lehetett érezni Gyuri kellemes illatát. Minden eszembe jutott. Mitől újra sírni kezdtem. Fejemet párnámba fúrtam, mert nem akartam, hogy a fiúk meghallják. Egyre hangosabban zokogtam, nem bírtam abbahagyni. Olyan mintha valaki elvarázsolt volna, csak folyt és folyt. A gondolat, hogy Gyuri egy perce is enyém lehetett elboldogított. Soha sem fogok szerelmes lenni, egyszer már megfogadtam, de most… tényleg megfogadom. De miért ugrott le? Miért? Mikor odaértem olyan volt mint aki azt sem tudja hol van. Talán az emlékek miatt? Miért kellett elmenned? Miért nem lehettél az enyém? Mérgemben a falnak csaptam a párnákat, majd minden mi utamba volt lesöpörtem, a szobám a végére olyan volt mintha kiraboltak volna. Az üvegek összetörve feküdtek a földön, miből kifolyt a benne lévő tartalom. A székeke szanaszét heverésztek, míg a plüssállat gyűjtemény teljesen tönkre ment. Leültem a földre, teljesen elment minden erőm és kedvem. Fejemet térdemre hajtottam, már most hiányzol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése