9.rész

Sziasztok!! Nah szóval, annyira sajnálom, hogy tegnap nem tudtam hozni újabb részt, és meg kell vallani ez a rész nagyon nem úgy sikerült, ahogy én terveztem el, nagyon sajnálom, nem a kedvenc részem, nem volt ihlet és az idő is pocsék, ami még nem elég nagyon rövid lett, szóval most az egyszer nézzétek el nekem ezt a pocsék részt, ígérem a következőt jóra fogom írni. Puszi mindenkinek <3 

Szabad 

Nem értem miért csinálta ezt, nem tudtam eldönteni, hogy pontosan mire is gondolt, most mennem kellene, vagy maradnom? Komolyan gondolta az egészet? Magam sem tudom, de lábaim maguktól indultak el az ajtó felé, hiszen itt a lehetőség Gyuri, mire vársz még? Fuss! Ahogy kimondtam magamban ezt a szót, futni kezdtem olyan gyorsan amilyen gyorsan csak tudtam, nem mertem hátra nézni, mert féltem, hogy Suga szomorú tekintetével találkozom össze, és félnék, hogy nem merném itt hagyni. A sűrű erdőbe érve megálltam, biztos vagyok benne, hogy nem követ, de akkor hátrafordultam. Sehol senki, ezek szerint Suga komolyan gondolta, elengedett, de miért? Miért ilyen hirtelen? Lassan hátráltam, majd újra szaladni kezdtem, az ágak sebesen csapódtak arcomnak, kezemmel próbáltam elhárítani, de nem sokra mentem. Alig kaptam levegőt, de tovább futottam. Ahogy kiértem az úttestre, lelassultam, majd éreztem, ahogy minden elsötétül.

Újra azon a tisztáson álltam mint ezelőtt, de most nem féltem, helyét valami más váltotta fel a félelmet. Körbe pillantottam és a távolban megpillantottam egy férfi széles vállát. Szívem gyorsan kezdet el verni, tudtam mi ez az érzés. Megindultam felé és nagy erővel karoltam át. Megfordult és arcomat kezdte el vizsgálni, az idegen férfi helyes volt, valakire nagyon hasonlított. Karjába vont és csókokkal lepte el ajkam majd nyakam. Szerelmes voltam ebbe a férfiba. De valamiért mégis tartottam valamitől, de mi lehet?

Szemeim lassan nyitottak ki, elsőnek fehér falakat pillantottam meg, majd a gépek éles dallama mászott be fülembe. Akkor jöttem rá, hogy kórházban vagyok, hogy kerültem ide? Csak arra emlékszem, hogy elájultam, valaki biztos rám talált. Lassan felültem az ágyon, akkor egy nővér jött be az ajtón.
- Felébredt? Ennek nagyon örülök, hogy van? Fáj valamije?
- Nem, de hogy kerülök ide?
- Az úton találtak magára eszméletlenül, és az egyik férfi megismerte önt a tévéből. Négy napig aludt, biztos nagyon nehéz napokon ment át, a teste tiszta seb. De én nem kérdezem, örülök, hogy él és virul, de kint nyomozók vannak, szólhatok nekik, hogy bejöhetnek? – Bólintottam, majd magamra hagyott pár percig, mert utána két férfi lépet be az ajtón, majd helyet foglaltak.
- Örvendek kisasszony, az én nevem Park és a társam Simon. Tudja már kezdtük feladni a keresését. Ha esetleg nem akar visszaemlékezni, vagy rosszul érezné magát, nyugodtan szóljon, de nekem az a kötelességem, hogy megtaláljam az elrablóját.
- Semmi baj biztos úr, jól vagyok.
- Ennek örülünk, az első kérdésem, emlékszik az elkövető arcára? - El kellene mondanom? De hiszen nem emlékszem rá, nem emlékszem, hogy nézet ki, sőt arra sem, hogy mi a neve. Pedig biztosan tudom, hogy mi történt velem, de akkor miért nem emlékszem rá?
- Nem értem, mindenre emlékszem, emlékszem, hogy mit művelt velem, de… nem emlékszem az arcára… mi történt velem? – Ijedtemben megmarkoltam a hozzám közelebb ülő férfi kezét. – Mért nem emlékszem?
- Nyugodjon meg, biztos a nagy sok miatt, hiszen több napig aludt, nyugodjon meg kérem. – Igaza van, biztos ez az oka, majd visszatér, de akkor… miért érzem úgy, hogy valami fontosat veszítettem el?
- S-sajnálom, hogy nem tudtam segíteni, ígérem, ha visszaszerzem az emlékeket… szólni fogok. Biztos úr…
- Igen?
- A barátnőimmel… mi történt? Jól vannak? – Mivel nem válaszolt elhallgattam. Túl nagy a csend, miért hallgatnak?
- A lányokra a kocsitól nem messze holtan találtunk, sajnálom. – Meghaltak? Az nem lehet, ki tette mind ezt? Talán az elrabolóim? Nem… valami az súgja ők nem tennének ilyet. Az nem lehet… mind a ketten meghaltak, és én? Én miért élek?

Két nap múlva kiengedtek, így hazatértem, olyan másnak éreztem az otthonom, mintha nem az enyém lenne és ismerkednék vele. Bárcsak emlékeznék, miért érzem úgy, hogy valamit elveszítettem? Hiszen nagyon jól emlékszem, hogy mi történt velem, de akkor az elkövetőre miért nem? Újra munkába álltam, legalább valahogy sikerült elnyomnom a hiányt a szívemben. Több nap is eltelt, és folyamatosan azon agyaltam, hogy miért érzek ekkora hiányt?
- Gyuri… az istenért már megint ábrándozol, nem látod, hogy vendéged van? – Összeszedtem magam, egy csoport fiú foglalt helyet a baloldali ablak mellett. Mind a heten engem néztek, kezdtem zavarban lenni, és hála nekem kell őket kiszolgálnom. Összeszedtem a bátorságomat.
- Jó estét uraim, miben szolgálhatok? – Mintha szellemet láttak volna, arcomat vizsgálták, és mind a heten csendben ültek, most szórakoznak velem. – El…
- Csak erős kávét kérnénk mind a heten, nem is… legyen nyolc kávé. – Ahogy felírtam a rendelésüket magukra hagytam őket, éreztem, hogy folyamatosan engem néznek. Talán ismernek? Azt nem hinném, emlékeznék rá, ha ilyen helyes barátaim lennének. Ahogy minden elkészült, kiszolgáltam őket, mikor magukra akartam hagyni az egyik fiú megragadta kezem és maga mellé húzott. – Igyon velünk, magának rendeltük a nyolcadikat, láttam nagyon fáradt.
- Köszönöm, de én dolgozom, ilyenkor nem pihenhetek. Sajnálom.
- Rendben, akkor mikor végez? Hazakísérhetném. – Hajamat a fülem mögé tűrtem, kezdek nagyon zavarban lenni.
- Este tíz.
- Rendben, itt leszek addigra.

Suga

Nem hiszem el, nem emlékszik ránk? Az meg, hogy lehet? A szívem így is nagyon fáj, de azt hittem, hogy legalább megismer, ha találkozunk. Az elmúlt napokban nem mertünk előjönni, féltünk, hogy feljelentett minket, de nem tette. Azt hittem azért nem, mert valamit elkezdet érezni irántam valamit, de tévedtem, csak egyszerűen nem emlékszik rám. Talán itt az ideje, hogy visszaszerezem azt mit elveszítettem. Ahogy hazaértem mérgemben lesöpörtem mindent az asztalról.
- Mi a baj?
- Mérges vagyok, nagyon… de nagyon. Elengedtem… voltam olyan hülye, hogy elengedtem, de akkor miért nem emlékszik? – Monster próbált nyugtatni.
- Nyugi, utána néztem a dolgoknak, ahogy kérted, kórházban volt egy hétig. Állítólag emlékszik arra, hogy pontosan mi történt vele, csak az arcokra nem. De örülj neki, mellesleg büszke vagyok rád. Elengedted.
- Büszke? Rohadtul megbántam, ne légy rám büszke, mert ha most emlékeznem rám… ugyan úgy magamhoz láncolnám, de nem lehet… NEM.
- Kérdezek valami fontosat… - Mikor ránéztem tudtam mit akar mondani. – Ügye nem őt látod benne?