10.rész

Kísértét 

Mérgesen néztem barátomra, nem hiszem el, hogy folyton ezzel jönnek. Pocsék volt a hetem, nem tudtam nyugodtan aludni, és nem volt olyan perc, hogy ne gondoltam volna Gyurira. Magam sem értem érzéseimet, nem tudom mit kellene tennem, hogy megértsem, de nem is akarom, csak annyit tudok, hogy megbántam döntésemet, újra magamhoz akarom ölelni, újra csókolni akarom. Talán valami bűnt követtem el ezelőtt az életembe, hogy így kell élnem?
- Nem értem miért vagytok ilyenek, miért fáj nektek, hogy így akarok valamit? Már az is baj, hogy más nőkre nézek, vágyok? Én is férfi vagyok, érző ember, ti soha sem akartatok valamit annyira, hogy beleörüljetek? – Monster elgondolkodót, majd közelebb lépet felém.
- Nem azért kérdeztem, csak tudni akarom, mert tudod… többé nem húzlak ki a szarból. Elegem van, hogy folyamatosan a fejed után mész, talán néha hallgatnod kellene a szívedre. Nem nézem újra végig, ahogy tönkre teszed magad egy nő miatt. Mert tudod, nem éri meg.
- Mit tudsz te? Voltál már szerelmes? A hatalmon kívül vágytál valami másra?
- Tudod, elmondok neked valamit. – Még közelebb lépet, hogy szemembe tudjon nézni. – Ha én nem lettem volna, ha nem lenne nekem ekkora hatalmam, te… és a rohadt csürhe az utcán koplalna. Vagy már rég halottak lennétek a sok piától, vagy drogtól. De ez még hagyján… még egyszer kiemelem, ha nem lenne hatalmam, még mindig a sitten ülnél, és arra napra várnál, hogy megdögölhess. Szóval jól figyelj, rohadtul nem érdekel, hogy idősebb vagy nálam – megragadta ruhám és közelebb húzott – ha még egyszer bemered mocskolni a hírnevem, meg foglak találni, és én foglak megölni, a két kezemmel. Értve vagyok? Nem érdekel, hogy mióta vagy jó barátom, akkor azon a napon… neked véged. – Nagyot lökött rajtam, mitől az asztal szélébe ütköztem, és a rajta lévő poharak mind felborultak. Monster soha sem volt a szavak embere, de ha egyszer belekezd mondandójába, akkor eléri, hogy az illető beszarjon a gatyájába. De igaza van, nem gyűlölöm ez miatt, hiszen ha ő nem lett volna, most nem lennék itt. Lehet, hogy rég halott lennék, vagy még mindig a sitten ülnék. Az órámra pillantottam, még van időm elindulni, remek, addig mit kellene csinálnom? Körbe pillantottam, össze kellene takarítanom. Nagy nehezen neki álltam, majd mikor lehajoltam egy képért egy illető megelőzőt. Felemelte és nézni kezdte.
- Jin, mit csinálsz? Nem mentél még el a randidra?
- Még mindig meg van ez a kép? Nem gondolod, hogy ideje lenne kidobni? – Kitéptem kezéből, majd bedobtam a fiókba.
- Nem volt még időm kiszortírozni a holmimat. de mit akarsz?
- Hallottam a veszekedéseteket. Monster nem mindig tör így ki, annak oka kell, hogy legyen. Nem akartam hallgatózni, de… mindent hallottam, és elgondolkoztam, mivel régóta ismerlek… érzem, hogy nincs valami rendben nálad. Épphogy elengedted, akkor miért akarod visszaszerezni?
- Te is kezded? Nektek nem mindegy? Az istenért, néha elképzelem az életem nélkületek. Jobb lenne? Igen. – Újra pakolni kezdtem és Jin is beszállt. De folytatta mibe belekezdet, igen ő lenne a haverom, mindig tudta mit kell kérdeznie, hogy kihozzon a sodromból. Nagyon jól ismer, és vagyok olyan szerencsétlen, hogy még idősebb is, így soha sem mertem vele feleselni.
- Suga, kezdesz veszíteni a bájaidból, néha úgy érzem nem ismerlek. Mikor azon a napon hazatértél ázottan, véresen, nem tudtam mit kellett volna akkor gondolnom vagy kérdeznem, magam is megrémültem. Majd mikor síró görcsbe kezdtél, megijedtem. Hiába akartam segíteni, nem hatottam rád, össze-vissza kiabáltál, ami csak az utadba került összetörtél. Mivel csak másnap jöttem rá mit is tettél… elgondolkoztam, hogy esetleg megszállt egy démon. Erős maradtam és ápoltalak, de néha úgy érzem, jobb lett volna, ha azon a napon elhagylak, de tudod… ahogy elnéztelek a sötét szobába bezárkózva megsajnáltalak. Mond, hogy nem volt hiába az erőfeszítéseim? – Soha sem szerettem fel idézni a múltat, de Jin mindig eléri, hogy rosszul érezzem magam. Mérgemben az asztalra vágtam a könyveket, hogy rám figyeljen.
- Tudod hyung, soha sem kértelek meg arra, hogy mellettem maradj, azon az éjszakán tényleg baromságot csináltam, de csak, hogy tud… - ránéztem – nem bántam meg, nem én voltam a szörnyeteg, te nem azt csináltad volna? Mindenki jól tudja, hogy soha sem szerettem, ha hozzányúlnak a dolgaimhoz. Azon a napon a szívem száz darabra hullott szét. Most pedig mennem kell, elegem van, hogy ilyen kislányos bandával vagyok összezárva. – Felkaptam a dzsekimet a székről, majd kirohantam az autóhoz, remek, még esik is. Az út egy óra volt míg beértem Szöul fényes, zsúfolt útjaira. Pedig olyan gyorsan mentem, ahogy csak lehet egy szuper gyors sport autóval. A kis kávézóhoz érve negáltam, és ahogy kiszálltam volna Gyuri lépet ki az épületből. Még így messziről nézve is gyönyörű volt. A haja csillogott a megvilágított hold fényében, ruhája pedig tökéletesen simult alakjára. Máris eszembe jutottak azok a forró éjszakák, tudom, hogy neki semmit sem jelentettek, de nekem igen. Ahogy az autó elé ért, felnyomtam a világítást, kezével próbálta eltakarni. Mikor megismert intett, hogy szálljak ki.
- Helló. Nem felejtettem el, hogy mikor végzel.
- Ez… remek, de én… nem ismerem magát, így…
- Semmi baj, én, régóta figyellek, nagyon tetszel, nem mertelek leszólítani. De ma összeszedtem a bátorságomat. Gondoltam elmehetnénk inni vagy enni valamit. Szállj be.
- Ohh, sajnálom, de nem szállok be idegen kocsijába.
- Ohh semmi baj, nem akarom, hogy azt hidd egyből nyomulni szeretnék, szóval hazakísérlek, nekem ez is elég. – Boldogan elfogadta. Az út csendben telt, fogalmam sincs mit kellene mondanom, zavarban vagyok, rég nem éreztem így, olyan mintha első randin lennék. Milyen más lenne, ha így találkoztunk volna. Most már lehet, hogy ő is azt érezné amit én, vajon, ha visszatérnek emlékei, mit fog tenni? Egyből feljelent, félni fog tőlem? Mindegy, addig is boldogan szeretnék mellette maradni.
- Öhm, a nevem Nam Gyu Ri, de csak simán Gyuri, tudom, hogy fura név, kiskoromban sokan kinevettek.
- Szerintem nagyon szép, az én nevem Min Yoon Gi, de a barátaimnak Suga.
- Suga, Suga… olyan – hirtelen megállt, majd rám pillantott – olyan ismerős, de nem tudom hová tenni.
- Áhh, van egy ilyen énekes, talán az miatt.
- Igazad van, biztos. – Tovább sétáltunk, rosszul eset, hogy hazudnom kellet neki, de tényleg csak a közelében szeretnék lenni. Néha összeért a kezünk, mitől rengeteg pillangó kezdet el szállingózni a gyomromban. – Megérkeztünk.
- Már is? Közelebb laksz, mint gondoltam.
- Fél órát gyalogoltunk.
- Tényleg? Nem vettem észre. Ohh, milyen kár, pedig gyalogoltam volna még.
- Gyalogolhatsz vissza a kocsihoz. – Elmosolyogtam magam, mitől ős is nevetésbe kezdet, olyan más mikor nevet, nagyon jól esik így látni, talán már nem is akarom, hogy emlékezzen, remélem soha többé nem térnek vissza az emlékei. – Hát akkor szia.
- Szia. – Integetve köszönt el, majd néztem, ahogy bezárja maga után az ajtót.

Gyuri

Talán ha jobban megismerném, lehetne valami köztünk. Nem is olyan rossz mire számítottam, de a neve, annyira ismerős, és nem az énekes miatt. Ledobtam táskámat és a konyhába indultam. Valami furcsa illat lengte be a szobám, olyan mintha valami férfi parfüm, vagy csak az ő illata? Nagyon kellemes. De hiszen nem ért hozzám, akkor miért lenne nekem olyan illatom? Körbeszaglásztam magam, de semmi jele, hogy nekem lenne. Letettem az üveget az asztalra, majd körbe néztem, ahogy a szobámba léptem volna az ablak hangosan csapódót ki a falnak. Ijedtemben felkiáltottam, de hála csak a szél. Mikor végleg jól bezártam a lámpák villogni kezdtek, nincs ekkora vihar, hogy áramszünet legye. Kinéztem a folyosóra, de ott minden rendben volt. Visszamentem a házba, de akkor minden elsötétült. Az ajtó pedig hangosan becsapódót, ez egyáltalán nem vicces. Valami halk sóhajokat hallottam meg magam mögött. Valaki van a házban, érzem. Hallottam, ahogy megindul felém. Hirtelen egy kép ugrott be előttem. Ahogy egy ajtó előtt álltam, kezem a kilincsen, majd éles fájdalom. Fejemhez kaptam kezem. Mi történik velem? A hang egyre közelebb ért hozzám, menekülni kezdtem, be a szobámba. Magamra zártam, de semmi haszna nem volt, mert ahogy a szobámba értem megpillantottam egy árnyat a szobám sarkában, felsőteste fekete volt, de lábát megvilágította az ablakon besütött hold fénye. Sikítani kezdtem, majd kiszaladtam az erkélyre, mert az az egyetlen egy ajtó nem volt zárva. Túl magason voltam, hogy letudjak ugorni. Megtámaszkodtam az erkélyen, de akkor mind két vállamra kéz nehezedet, ijedtemben megfordultam. Félelmem miatt homályosan láttam, de éreztem, ahogy kezét nyakamra tette és lefelé kezdet nyomni. Erősen tartottam magam, ha elgyengülök, akkor le fogok zuhanni. Egyik kezemet az övére tettem, majd erősen ellöktem, beszaladtam a szobámba, de akkor megragadta lábam és húzni kezdet be az ágy alá. Hiába kiabáltam itt senki sem fogja meghallani. Kezemmel próbáltam valamibe kapaszkodni. De ahogy az ágy alá értem csend lett, hallottam lélegzetét, de nem nyúlt hozzám.
- Ki-ki vagy? M-mit akarsz tőlem? – Kezével hirtelen arcomhoz nyúlt, és egy újabb kép jelent meg előttem. A padlón feküdtem véresen, majd valaki hideg kezével arcomhoz nyúlt. Az arca ismerős volt, őt láttam az álmomba, szerelmes voltam belé, de ki ő? Ismerem?
- Én… élek… én… szeretlek. – A hangja mérges volt és csendes, nem hasonlított egy szellemére, de hiszen szellemek nem léteznek. – Tudom, hogy… nem… ismersz engem, de álmodban már… találkoztunk.
- Én-én nem tudom, semmit sem értek, szellem vagy- vagy… halott?
- Élek… rád találtam… de neked… meg kell… halnod.